2006.06.15.
RÖGBI BAJNOKI DÖNTŐ KECSKEMÉTEN
A magyar rögbi történetében első alkalommal dől el a bajnoki cím sorsa rájátszással. A döntő két résztvevője a 2005/2006-os szezonban megszakítás nélkül 12 összecsapást és ezzel az alapszakaszt magabiztosan nyerő Kecskeméti ARC rögbi csapata, valamint a hét éve a bajnoki címet sorozatban elnyerő Esztergomi Vitézek RK. Egyikőjük remek sorozata mindenképpen megszakad majd szombaton este. A KARC a mennyből a pokolba juthat és egy mérkőzésen elbukhatja egész bajnoki szezonban nyújtott kiváló teljesítményét ugyanúgy, ahogy fel is teheti rá a koronát 13. győzelmével és a bajnoki cím elnyerésével. Az esztergomiaknak is nagy a tét, hiszen megszakadhat hét éve tartó bajnoki hegemóniájuk, melyhez egy érdekes adalékul szolgálhat, hogy a Vitézek sikersorozatának kezdete előtti érában utoljára a kecskemétiek nyertek bajnokságot 1998-ban.
A június 17-i rendezvény a 17.00 órakor a kisdöntővel indul, majd a 19.30-kor kezdődő Bajnoki Döntővel folytatódik, melynek második félideje már villanyfényben kerül megrendezésre, igazi hangulatos rögbi estét varázsolva a nagyszerű kecskeméti stadionba. A két mérkőzés közötti szünetben női és gyermek rögbi bemutató, tombola és sztárfellépők igyekeznek fokozni a hangulatot. A rendezvényen, mely a Rögbi Fieszta nevet kapta várhatóan 3000 néző és a Sport1 kamerái által figyelemmel kísérve olyan kellék állnak majd rendelkezésre, amik a sport és a szórakoztatás lényegét adják: férfias küzdelem, nagy tét, izgalmas játék showműsor és lelkes szurkolók tömege.
A Kecskeméti Széktói Strand és Élményfürdő üzemeltetőjével együttműködésben a döntőre megváltott jegyekkel díjmentesen lehet majd belépni a Döntő befejezését követően kapuit nyitó és hajnalig tartó strandparty-ra.
I: Magyar Bajnoki Rögbi Döntő
Kecskeméti ARC - Esztergomi Vitézek RK. 8 - 18
Kecskeméti, Széktói Stadion 2500 néző
vezette: Tomas Tuma (CZ)
|
Szombaton este a kecskeméti Széktói stadionban szertefoszlottak a Kecskeméti ARC NB-I-es férfi rögbicsapatának álmai. A hírös városiaknak nem sikerült letaszítaniuk az Esztergomi Vitézek RK együttesét arról a bajnoki trónról, amelyet sorozatban immár nyolcadszor foglalhatnak el újra. A nagyszabású Fieszta első felvonásában az Elefántok RSE és a Battai Bátor Bulldogok legénysége csapott össze a harmadik helyért, amelyet fölényes győzelmével az utóbbi szerzett meg. Az aranymérkőzésen az eddig zsinórban tizenkét találkozót nyerő KARC kezdett jobban, egy büntetőt követően 3-0-ás előnyt szereztek a mieink...
Innentől azonban rémálom szerűen folytatódott az ünnepinek induló este. A második percben csapatunk egyik oszlopos tagja, Fakas József orrcsonttörést szenvedett, és nem tudta folytatni a játékot. Az esztergomiak az első félidő végére 18-3-ra húztak el, ami ebben a sportágban messze nem behozhatatlan különbség, a hazaiak számára azonban túl soknak bizonyult. A kecskeméti gárdát szemmel láthatóan bénította az óriási tét, a maguk és a közönség által megfogalmazott elvárás. A megszokottnál sokkal idegesebben játszottak a fiúk, és lényegesen tudásuk alatt teljesítettek. Jelesre vizsgáztak viszont elszántságból, és akaratból.
A második félidő első harmadában 18-8-ra szépítettek, és ezzel életben tartották győzelmi reményeiket. Néhány perc múlva azonban a csapat játékos-edzője súlyosan megsérült, lábtöréssel szállították kórházba. Ezután már minden erőfeszítése ellenére sem tudott újabb pontokat szerezni a KARC , a zárt tolongásokban többnyire az ellenfél volt jobb, és a mérkőzés lefújása után sorozatban megszerzett nyolcadik bajnoki címét ünnepelhette. Az egész bajnokságot értékelve azonban nincs szégyenkeznivalója a mieinknek sem. Az pedig, hogy a Széktói stadionban több mint kétezer néző volt kíváncsi a Rögbi Fiesztára, egyértelműen jelzi, hogy ennek a sportágnak Kecskeméten is van jövője. |
Több hónapig nem tudtam leülni a gép elé, hogy írjak, a bajnoki döntőről, a rögbiről, az érzéseimről, hogy írjak életem legnagyobb sportélményéről. Minden azóta eltelt percben azt sajnálom, hogy vége van, hogy elmúlt, hogy nem lehet "visszacsinálni". Átélni egy ilyen élményt eddig egyikünknek sem adatott meg, de most, 2006.június 17-én, igen! Amikor azt írtam, hogy nem tudtam leülni a gép elé, azzal nem csak a saját érzelmeimet fedtem fel, így voltunk ezzel mindannyian kecskeméti játékosok. Az események, a történtek mind-mind hatása alá gyűrtek bennünket. Túlzás nélkül mondhatom, hogy meghalt bennünk valami azon a napon, egy jó darabig keresni kellett magamban, magunkban a játékot, azt az elszántságot, azt a hitet, azt az erőt, ami ismét odavisz majd a csúcs közelébe, ami majd akkor ott beteljesül végre, annak a sok-sok áldozatnak és munkának a gyümölcseként, amit egy éven keresztül beleöltünk ebbe a nagyszerű sportba.
Nem tudtam írni róla és ez most sincs másként. Rendhagyó módon egy kecskeméti érintettségű, de "rögbi-idegen" néző beszámolóját teszem közzé, amit a Döntő után kaptam, de hasonló visszajelzések tömkelege érkezett hozzánk. Ez az írás mégis kicsit más, mégis kicsit egyedi, szavakba öntötte azt, amit mi KARC-osok csak éreztünk a pályán, néző és játékos nem mindennapi kapcsolatáról szól ez a hiteles beszámoló...
(Túri Pál - 2006.09.30.)
"Megérkezni a Széktói stadionhoz nekem önmagában sem volt kevés élmény: vadaspark, kézműves vásár a kecskeméti főtéren, fagylalt...
Nem csak megérkezni, bejutni sem egyszerű, bár kihallgattam a jelszót néhány kopaszra nyírt nagyfiú beszélgetéséből: hátsó bejárat, „szekuritisnél” jelszó: Elefánt, aztán mégiscsak az első bejáratot választottam. Sajnos éppen azt, ahol a sportolók mentek be… Eltanácsoltak onnan… Még egy kapuval arrébb próbálkoztam… Hurrá, bejutottam… Befelé menet az őrző-védő fiúk nem voltak teljesen magabiztosak, vajon nem kell-e focimeccshez hasonlóan terelgetni bennünket: egyiket az egyik oldalra, másikat a másikra, hátha kárt teszünk egymásban… Gondolom… Marcona kinézetük ellenére nagyon gondoskodóak voltak, búcsúzóul még utánam szóltak, s megkérdezték, nincs-e melegem…
Helyfoglalás nem volt nehéz fél ötkor, gondoltam, ha ennyien is maradunk, kényelmesen elférünk. Az első mérkőzésig elrágcsáltam egy almát, s jókedvűen falatozgattam a sajtrudacskákat, amit a szomszédos boltban vettem. Kicsit olvasgattam is.
Az első meccset még csak nézegettem, nem is mindig láttam, hol van a ”játékszer”… Volt néhány kedves elszólás a speaker részéről, kedves és mulatságos a kívülállók részére, ha lehunyt szemmel hallgattam, bármi mást is el tudtam volna képzelni. Ilyen volt, például, hogy „most Elefántos tolongás következik”, aztán hogy „összedőlt a tolongás”, s hogy „a játékszer lent van a földön”, és a „kis kakaskodás”-ról is más jutna eszembe, nem egy agresszív ütés-váltás. Azt is megtudtuk, hogy a „rögbis mentalitás alappillére, hogy sosem adják fel”, s hogy ez „egy kemény sport”.
A gyerekek nagyon helyesek voltak. Különösen tetszett, hogy ők „testi épségük és egészségük védelme érdekében csak imitálják a tolongást”. Tényleg jó volt.
A lányok… Hááááát, a srácoknak talán tetszett… Nekem inkább a speaker jött be megint, az elszólásaival, amikor pl. a „strandröplabdára emlékeztető mozdulatok”-ról beszélt, korrekten elismerve persze a benne rejlő fizikai teljesítményt is. Szívesen megismerném őt…Nemcsak szellemes és intelligens, de minden egyes szavából sugárzott a szeretet a játék és a – kecskeméti - játékosok iránt. Annyira őszintén lelkes, hogy nem lehet neki ellenállni. Rég hallottam ilyet.
Aztán történt valami… A pálya szélén megjelentek a Vitézek. Rouge et noir. Hatásos. Ahogy belekezdtek az edzésbe, minden szem rájuk szegeződött. Egy darabig. Aztán a szemünk hozzá szokott a látványukhoz. Vártuk a másik csapatot, a hazaiakat. Nem jöttek. Azon gondolkodtam, vajon ők hol edzenek? A Vitézek már nem vonzották a tekintetet. Aztán egyszer csak megpillantottam őket. Benneteket. Ahogy megjelentetek a pálya átellenben lévő csücskében, egy csapatként, fegyelmezetten, nekem kicsit gyorsabban dobogott a szívem. És nemcsak nekem. Ha jól emlékszem, egy emberként álltak fel a nézők az üdvözlésetekre. Nagy izgalom lett úrrá mindenkin. Jó volt a koreográfia, keveset adtatok, s az jó volt. Vágyat ébresztett a közönségben. Vágyat ébresztett bennem is.
A dobszó… Akkor kezdett számomra világossá válni, hogy számotokra mekkora a tét… Hogy „élet-halál harcot vívtok”, „presztízs háborút”, s hogy ez most mindennél fontosabb... A dobszó hisztériás izgalmat keltett, hihetetlen módon képes volt felfokozni a várakozást, tapintható volt a feszültség a lelátón. Akkor azt gondoltam, hogy ők tarolni jöttek, ti küzdeni; ők győzni jöttek, ti harcolni. Ránézésre kicsit talán ijesztőek voltak: a sok kopaszra borotvált fej, mind olyan erős, masszív, a piros/fekete is elég agresszív…
További dobszó, a ritmust teljesen átvettük fent. Végre előbújtatok ti is. A Himnuszt elsőre sem a pályán, sem a lelátón nem sokan vették észre...
Elkezdődött a meccs. Nem tudom elemezni a játékotokat, nincs ismeretem hozzá. Nagyon izgultam értetek. Annál inkább, minél inkább „fölényesnek” tűnt a másik csapat. Mert fölényesnek tűnt az én szememben. Magabiztosabbnak, összeszedettebbnek. Nem volt fair, nem volt korrekt a játékuk, s ők ezt felvállalták. A csapatuk, amikor összeálltak a tolongásra, egy buldózerre emlékeztetett engem, ami ha igazán beindul, földbe döngöl mindent. Voltak is erre utaló jelek, amikor a speaker is azt mondta, hogy ez már nem rögbi fiúk… Elképesztően nagy indulatok, heves, mély érzelmek csaptak össze a pályán. Minél erőszakosabb lett a másik csapat, annál inkább izgultam, izgult mindenki értetek. Én úgy éreztem, hogy meg kell védeni benneteket ettől a vad agressziótól. Gondolom, voltak így mások is. Az én fejemben kicsit átalakult a játék a „jók és a rosszak küzdelmére”… Kezdtetek egyre szimpatikusabbak lenni…
Ahhoz képest, hogy úgy mentem a meccsre, hogy majd kellemesen elüldögélek, nagyon megleptem saját magamat. A körmeim a nagy feszültség pillanataiban, vagy a feszültség nagy pillanataiban a tenyerembe vésődtek, az egyébként is sajgó tenyerembe. Mikor nem figyeltem, olyan erővel ütöttem össze a két tenyeremet, hogy a bőr nemcsak kipirult, de sajogni is kezdett.
Aztán megjöttek mögénk az első körös játékosok is, a battaiak. Tettek rám benyomást. Méééély benyomást. Nagyon ellenetek voltak, bután ellenetek szurkoltak. Ők voltak a legnagyobb ellendrukkerek. Mintha nekik nem lett volna mindegy. Eddig nem gondoltam semmit a korrekt szurkolás mibenlétéről, most úgy hiszem, szurkolni valakiért kell, s nem valaki más ellen. Ti nagyon keményen dolgoztak lent a pályán, míg a fejem fölött a „nézzetek a kijelzőre” beszólás volt a legfinomabb. Háááááááááát…
Tényleg arra emlékeztetett az egész szituáció, amit Molnár Ferenc leírt… A vörösingesek és a pál utcaiak küzdelmére.
Amikor azt mondom, összeszedettebb volt a csapat játéka, arra gondolok, hogy számomra úgy tűnt, mintha az ő játékuk határozottabb koncepción alapult volna, jobban felismerték és kihasználták volna a helyzeteket, s jobb erőben lettek volna. Az ő játékukat támadó játéknak, a tiétek védekezőnek nevezném. Mintha ők irányítottak volna végig a játék során, kivéve a vége felé, az utolsó kb. 10 percet. Rólatok azt gondoltam, hogy ti vagytok azok, akik érzelmileg érintettek a játékban. Lehet, hogy inkább volt jól szervezett csapatjáték az ő játékuk, de ti pedig inkább tűntetek igazi csapatnak, olyanoknak, akiknek „közük van egymáshoz”. Ti voltatok az a CSAPAT, akit szeretni lehetett. Lehet, hogy nem ti győztetek… A kijelzőn megjelenő pontok szerint… De mindenki olyan büszke volt rátok!
És tényleg veletek volt a közönség. Az izgalmas akcióknál először csak kicsit emelkedtek meg az emberek a székekről, s az egyik pillanatban még lélegzetvisszafojtva figyelték, hogy mi történik, de abban a pillanatban, amikor az akció sikeres kétségessé vált, vagy megtorpantatok, hihetetlen hangorkán tört ki buzdítva a játszókat.
Szóval, a pontszámok alapján talán „veszítettetek”, de nagyon szépen csináltátok… Méltósággal… Könnyet csalt a szemembe…"
(MK 2006.06.20.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
